Amikor ez a biedermeier kanapé beérkezett hozzánk a műhelybe, azonnal kiderült, hogy itt nagyon komoly munkára lesz szükség. A képen látható állapotban, szakadozott és dohos belsőjével, széteső, repedezett dió svartnival – évtizedek elhanyagolásának nyomait kell majd eltűntetnünk.
Ahogy munkához láttunk, a bontás közben a szerkezet részletei megerősítették, hogy eredeti, korabeli darabbal van dolgunk. Egyértelműen látszott, hogy a csapolások mind kézi munkával készültek – egyenetlenek, nincs két egyforma darab. A kézzel kovácsolt rugók még mindig a helyükön voltak, egyszóval minden arra utalt, hogy a kanapé valamikor 1825-1845 között készült, valószínűleg egy közép-európai műhelyben.
A faszerkezetet nézegettem, amikor egy érdekes, kézzel ütött (talán) mesterpecsétet találtam.
A Biedermeier korban a bútorkészítés döntően egyedi műhelymunkában zajlott, ezért nem alakult ki az ötvösséghez hasonló, egységes jelölési rendszer. Ennek ellenére egyes mesterek mesterjelzéssel látták el munkáikat: kézzel írt vagy ecsetelt névvel, monogrammal, ritkábban beégetett bélyegzővel, többnyire a bútor nem látható részein. Ezek a jelzések nem dekoratív célokat szolgáltak, hanem műhelyazonosítóként, illetve a mester személyes felelősségvállalásaként értelmezhetők. Gyűjtői és műtárgypiaci szempontból az ilyen korabeli mesterjelzések kiemelt jelentőségűek, mivel hitelesítik a darabot, és értékes információt hordoznak annak származásáról, közvetlen kapcsolatot teremtenek a tárgy és az alkotója között.
De sajnos kudarcot vallott minden igyekeztem, hogy kiderítsem a mester/manufaktúra kilétét.
Szerkezetét tekintve a bútor fenyő alapvázra épül, amelyet dió svartni borít. Fontos tudni, hogy ez nem azonos a furnérral, a furnér vékony, 0,5-2 mm-es falemez, géppel vágva, míg a svartni vastagabb, 2-4 mm-es réteg, amelyet hagyományosan kézi vagy vonófűrésszel készítettek, tartósabb és kifejezetten a 19. századi minőségi bútorok jellemzője volt.
Ahol ilyen fantasztikus állapotban vannak az eredeti rugók, az mindig valódi értéket képvisel, így fel sem merült, hogy újakat használjunk. Megerősítettük, megtisztítottuk és visszahelyeztük őket a helyükre. A kárpitozást hagyományos technikával végeztük: afrik, vatta és lenvászon került a mindenféle anyagokkal teletömött belső helyére. A famunkát kitűnő kollégák végezték: a dió svartni minden cm-ét kézzel csiszolták és klasszikus shellack politúrral kezelték – ugyanazzal a módszerrel, amit a 19. században is használtak.
A megrendelő által választott égszínkék, virágmintás anyag tulipánokkal és színes virágokkal merész választás, tiszteleg a Biedermeier korszak virágos mintái előtt, ugyanakkor modern színvilágot ad a darabnak, az élénk kék pedig szépen kiemeli a dió svartni meleg, barna árnyalatait.
Ez a kanapé most készen áll újabb évtizedekre, mert a közel kétszáz éves váz, a hagyományos kárpitozási technikák és a szakszerűen felújított szerkezet és svartni biztosítják ezt.
