A 19. századi neoklasszicista bútorok a korábbi rokokó és barokk túldíszített formáival szakítva az ókori görög és római művészet klasszikus tisztaságát, arányait és eleganciáját hozták vissza a bútortervezésbe. Ez a stílus nem csupán esztétikai, hanem ideológiai változást is jelzett: a felvilágosodás eszméivel összhangban az ésszerűséget, a rendet és az egyszerűséget preferálták.
A neoklasszicizmus a 18. század végén jelent meg, de a 19. század első felében élte virágkorát, különösen a napóleoni időkben, amikor az Empire stílus néven vált ismertté. A 19. századi neoklasszicista bútorok fő jellemzői voltak az antik motívumokról, az ókori építészetből és művészetből merített díszítőelemek, mint például oszlopok, pilaszterek, oroszlánfejek, griffek, babérkoszorúk, mértani minták, vázák és klasszikus mitológiai figurák. Anyagukat tekintve elsősorban mahagónit és más sötét egzotikus fákat használtak, melyeket gyakran bronz, réz vagy aranyozott fém intarziákkal díszítettek. Az ülőbútorok kárpitozásához selymet, brokátot és damasztot alkalmaztak, gyakran csíkos vagy klasszikus mintákkal. A 19. század elején számos tehetséges bútorkészítő működött, akik a neoklasszicista stílust magas szintre emelték. Közülük kiemelkedő volt Georges Jacob (1739-1814) és fiai, akik Franciaországban, Párizsban működtek, és a neoklasszicista stílus egyik legmeghatározóbb alakjai voltak. Ők voltak Napóleon udvarának hivatalos bútorszállítói. Charles Percier (1764-1838) és Pierre-François-Léonard Fontaine (1762-1853), akik bár elsősorban építészek és belsőépítészek voltak, ők tervezték a legbefolyásosabb Empire bútorokat is, melyek a korabeli európai ízlést nagyban formálták.
A chaise longue, vagyis hosszú szék, egyfajta kanapé és fotel közötti átmeneti bútor, amely lehetővé tette a kényelmes, félig fekvő pozíciót. A 19. századi neoklasszicista chaise longue-ok különösen elegánsak voltak, és gyakran használtak rajtuk állatmotívumokat, különösen a hattyú díszítés. Ennek jellegzetessége a karfák vagy a lábak formája, amely egy elegánsan ívelt hattyú nyakát és fejét ábrázolja. Ezek a díszítések gyakran bronzból készültek, vagy faragottak voltak, és aranyozással emelték ki őket. A hattyú az ókori mitológiában Apollónnal és Aphroditéval is kapcsolatban állt, a szépség, az elegancia és a tisztaság szimbóluma volt, így tökéletesen illett a neoklasszicista esztetikához. Az ilyen típusú bútorokat elsősorban az arisztokrácia és a tehetős polgárság használta. Gyakran helyezték el őket szalonokban, budoárokban, könyvtárakban vagy hálószobákban, ahol olvasásra, pihenésre vagy kötetlen beszélgetésekre szolgáltak. A nők körében különösen népszerűek voltak, mivel kényelmesen elhelyezkedhettek rajtuk anélkül, hogy ruhájuk gyűrődne.
Franciaország ennek a stílusnak a bölcsője volt, különösen Párizs, ahol az udvari és az arisztokrata megrendelések biztosították a fellendülés. Az Empire stílus hatása Angliában is érvényesült, ahol Regency stílus néven ismerték. Oroszország, Olaszország, Németország, Ausztria és az Egyesült Államok területén is elterjedt a neoklasszicista stílus, de helyi sajátosságokkal és értelmezésekkel.
Műhelyünkben kissé ritka az ilyen szépen kivitelezett bútordarab. Ezt a kecses hattyúágyat teljes egészében lebontottuk és amennyire csak lehetett, igyekeztünk a kor kívánalmainak megfelelően felújítani. Az ülőfelület fa részei töröttek voltak, melyeket egész egyszerűen újra kellett képezni, formálni, olyannyira megrongálódtak. Ragasztásuk hosszadalmas, időigényes volt, politúrozása pedig a hattyú lágyan ívelt gyönyörű formái miatt aprólékos odafigyelést igényelt. A kárpit a megrendelő tökéletes választása volt, csodaszép meggypiros selyem, arany színű díszítéssel. Sajnos a helyszínen nem tudok majd képet készíteni, így be kell érnem műhelyképekkel, de így is gyönyörűséges.
