Az intarzia művészete

Az intarzia egy olyan bútordíszítő művészeti technika, amely különböző fajtájú és színű faanyagok, esetleg más anyagok – például csont, fém vagy márvány – aprólékos beillesztésével hoz létre mintákat, ábrákat vagy akár teljes képeket a bútorok felületén. A szó maga olasz eredetű, és a „*intarsiare*” (beilleszteni) kifejezésből származik, utalva a technika alapvető eljárására, amely során egy alap felületbe vágott résekbe illesztenek más, kisebb anyagdarabokat.

 

Bár az intarzia művészete leginkább a reneszánsz és barokk korra jellemző, az első intarziás bútorokat már a középkori Itália mesterei készítették. Az első nagy művészi példákat a 15. század végi Itália városaiban, különösen Firenzében és Velencében láthattuk, ahol az asztalos mesterek és iparosok a fa intarziát szinte művészeti formaként alkalmazták. Egyik legismertebb előfutára a művészetnek Andrea del Verrocchio volt, aki az első intarziás bútorokat készítette, noha ő elsősorban szobrász volt, és az ő hatása is segített formálni az intarzia technikáját.  

 

Az intarzia népszerűsége és elterjedése az 16-17. században, az úgynevezett "Bútor Reneszánsz" idején bontakozott ki igazán, és gyorsan elterjedt nemcsak Itália, hanem az egész Európa területén.

 

Az intarzia készítése rendkívül precíz és időigényes munkát jelentett. A mesterek különböző fafajtákat választottak a legapróbb részletek kidolgozására. Használtak például diófát, mahagóni fát, rózsafát, és más egzotikus fafajtákat, mivel minden egyes faanyag más-más színt és textúrát adott, így sokkal gazdagabb hatást érhettek el. A technika alapját az adta, hogy a bútordarabokat először alaposan kifaragják, majd az így keletkezett üregekbe illesztették az egyes faanyagokat.

 

Az intarzia leggyakrabban mitológiai, vallási, növényi vagy geometriai motívumokat ábrázolt. Az olasz mesterek rendkívül gazdag díszítéseket készítettek, amelyek sokszor bibliai jeleneteket, állatokat, virágokat, valamint tájképeket formáztak meg. Az intarziás bútordarabok célja gyakran az volt, hogy tükrözzék a gazdagságot és a műveltséget, ezért nem ritka, hogy a bútordíszítéseken csodálatosan kidolgozott motívumok, családi címerek és heraldikai jelek szerepeltek.

 

Az intarzia virágkora leginkább a 16-17. századra tehető, de a barokk és rokokó kor végén kezdett fokozatosan elhalványulni, amikor az ipari forradalom hatására az ipari tömegtermelés és a gépesített gyártás egyre inkább háttérbe szorította a kézműves bútorkészítést. Az intarzia azonban nem tűnt el teljesen. A 19. században, különösen a neoklasszicizmus idején, ismét felfedezték, és a bútorgyártók és dizájnerek kezdték újra alkalmazni ezt a technikát a bútordíszítésben.

 

A múltban az intarzia rendkívüli gazdagságot és társadalmi státuszt képviselt. A bútordarabok, melyek intarziával voltak díszítve, gyakran az arisztokrácia, királyi családok és magas rangú vallási személyek otthonában díszelegtek. Egy-egy intarziás bútor gyakran egy egész család vagy egy uralkodó hatalmát, befolyását szimbolizálta. A díszítések az egyes műhelyek stílusát és a mesterek művészeti tudását is tükrözték, így ezek a bútorok nemcsak praktikus, hanem egyedülálló műalkotások is voltak. Ma az intarzia művészete továbbra is a luxust és a magas szintű kézművességet jelenti.

 

Ezt az egyedülálló darabot hagyományos kárpitozási technikával újítottuk fel. Tömőanyagként afrikot használtunk, a meglévő rugókat dresszíroztuk és újrakötöztük, majd alappárnázás után az ülőfelületet a képen is látható csodaszép türkizkék belga bársony anyaggal borítottuk.