Míg a XVIII. századi György-korabeli bútorok egyik jellegzetessége az, hogy általában tölgy, illetve mahagóni fából készültek, addig a viktoriánus korra javarészt a dió és az égetett mahagóni használata volt jellemző. Leginkább egyszerűen azért, mert ezt tartották akkor a legdekoratívabbnak, különösen akkor, ha egy-egy darabot olyan elemek is díszítettek, mint pl. ezt az asztalkát.
A korábbiakban már beszéltünk az állati díszítésekről, hogy mely korra volt jellemző és milyen jelentéssel bírhattak. Nos, a viktoriánus kor sajátossága volt, hogy a bútoroknak előszeretettel kölcsönöztek motívumokat más kultúrák mitológiájából, kombináltak, kísérletezgettek az elemekkel. Viktória királynő (1837-1901) ennek mestere volt, imádta a különleges díszítéseket, ezért a nevével fémjelzett kor bútorait egyfajta eklektikusság, keveredés jellemezte, de a különböző hitrendszerek lényein túl pl. a rokokó és a gótika stílusjegyeinek megjelenése is népszerű volt. Csakúgy, mint a lekerekített sarkok és a finomra gömbölyített élek, amelyek egészen az 1890-es évekig meghatározták ezeknek a bútoroknak a külsejét.
Ennek a kártyaasztalnak a lapja meghajlott, speciális eljárással egyenesítettük ki, melyet ragasztás és gondos csiszolás követett, nagyon vigyázva arra, hogy megőrizzük a bútor eredeti vonalát. Nem maradhatott el a politúrozás sem, a lábakon található kerekeket is tisztítottuk, a sarkokon lévő vereteket javítottuk és a tetejét végül a játéknak helyet adó bíborvörös posztóval koronáztuk meg. Mutatom az előtte - utána képeket.
