Ha valaki végigpillant egy klasszikus Biedermeier karosszéken, szinte biztosan megakad a szeme a háttámlán. Az a kerek, lekerekített, önálló egységként ható forma – amelyet a szakma medalion háttámlaként ismer – nem véletlenül maradt fenn évszázadokon át. Mögötte egy hosszú, kontinenseket átívelő stílusfejlődés áll, amelynek minden állomása hozzátett valamit ahhoz, amit ma a kárpitos műhelyekben felújítani érdemes.
A forma gyökerei a 18. századi Angliába nyúlnak vissza. Thomas Chippendale skót származású kabinetmester 1754-ben adta ki „The Gentleman and Cabinet-Maker's Director" című munkáját, amely nem csupán egy tervezői katalógus volt, hanem valódi korszakhatár a bútorstörténetben. Chippendale ebben a munkájában kerek és ovális háttámla megoldásokat dokumentált rendszerezett formában, amelyek hamar eljutottak a kontinentális műhelyekbe is. Az ő hatása nélkül nehezen képzelhető el, hogy a medalion forma egyáltalán elindult volna azon az úton, amelyen végül eljutott Bécsig és Pest-Budáig. A következő nagy lépést George Hepplewhite tette meg, akinek neve posztumusz vált ismertté – tervezői kézikönyvét halála után, 1788-ban adta ki az özvegye. Hepplewhite az ovális és pajzs alakú háttámlát önálló, letisztult formaként emelte ki, megszabadítva azt a faragott túldíszítéstől.
Nála a háttámla már valóban elkülönült egységként jelenik meg, amely szinte lebeg a szék faszerkezetén – pontosan úgy, ahogyan egy medalion ékszer a nyakláncon. Ez a szemlélet közvetlen előzménye lett mindannak, ami Párizsban és majd Bécsben következett. A 19. század elején a bútorstílus fővárosának Párizs számított. Charles Percier és Pierre Fontaine, Napóleon udvari tervezői az Empire stílusban tovább alkalmazták a medalion jellegű háttámlaformát, azonban ekkor még erősen antikizáló, rómais formakinccsel kombinálva – aranyozással, bronzveretekkel, reprezentatív súllyal megterhelve. Szép volt, de nem mindenkinek szólt. A valódi áttörés akkor következett be, amikor a bécsi és német asztalosok az 1810–1820-as évektől elkezdték lefordítani ezt a formát a polgári életmód nyelvére. Elhagyták az aranyozást, elhagyták a faragott díszítményeket, és meghagyták azt, ami lényeges volt: a tiszta, zárt, harmonikus ovális formát. Így született meg a Biedermeier medalion háttámla – szépség, mesterkéltség nélkül.
A kárpitozott betét, amely a fa keretből önállóan emelkedik ki, tökéletesen illeszkedett a kor polgári esztétikájához: visszafogott, de igényes, dísztelen, de nem szegényes. A kárpitos szakma szempontjából ez a forma különleges kihívást is jelent. A medalion háttámla kárpitbetétje minden oldalról látható, a szövet elhelyezése nem tűr el semmiféle aszimmetriát, az anyag mintájának igazodnia kell a forma középtengelyéhez. Éppen ezért a Biedermeier karosszékek restaurálása ma is próbaköve a kárpitos tudásnak – egy olyan forma, amelyet másfél évszázad alatt sem sikerült jobbá tenni, csak utánozni.
